SATUFÉK

Pár hete elkezdtem bringázni. Sport, erő, egészség.

(Ma a hőségriadó miatt nagy volt a kísértés, hogy az irodába légkondis kocsival megyek be, de jelentem a kísértésnek ellenálltam!)

Szóval épp bringáztam a munkahelyem felé, amikor két autó suhant el előttem. Elől egy kis dácsia, mögötte egy tréleres bőszen dudálva.

–         Kanikula van, a gőzt ki kell ereszteni! – gondoltam magamban.

Aztán látom, hogy a tréleres kivág a külső sávba, beelőzi a kis dácsiást és bevág elé. CSATTTTTT! A tréler hátsó része nekicsapódott a kisautó elejének

–         „Ez a tréleres mekkora paraszt!” – gondoltam magamban, és már mentem volna tovább – hisz mi közöm van az egészhez?

De nem bírtam továbbmenni. Valami nem hagyott nyugodni, és elindultam a baleset helyszíne felé. Mire odaértem, az izomtetkós tréleres épp egy öreg bácsikát ráncigált ki a teljesen összetört dácsiából és kérte a betétlapját. Az öreg jól láthatóan sokkos állapotban volt, nem tiltakozott, épp át akarta adni a tetkósnak.

–         „Hogy maga mekkora paraszt!” – tört ki belőlem váratlanul. Az izomtetkós felém fordult, majd elindult felém. 

–         „Te meg mit akarsz kismajom” – tegezett le azonnal és nagy kezeit a vállaimra helyezte.

Na most aki ismer, az tudja, hogy alapvetően beszari figura vagyok, de valami ismeretlen okból kifolyólag ilyen helyzetben az egyetlen helyes „szégyen a futás, de hasznos” stratégia helyett valamiért tovább szoktam csavarni a hangerőt.

–         „Csak nem megütni akarsz? Legalább tutira a sittre kerülsz!” – sziszegtem neki, de lelki szemeim előtt már az ambulancián feküdtem élet és halál között.

Legnagyobb meglepetésemre elengedett és elkezdte magyarázni, hogy valójában a kis öreg a hibás, Ő békésen ment a belsősávban, amikor a kis nindzsa (mármint az öreg dácsiás) hátulról belehajtott .

Hogy ezt maga is elhitte vagy sem, nem tudom, de jobbnak láttam hívni a rendőröket. A rendőrök negyedóra múlva érkeztek (közben azon agyaltam, hogy lehetek ennyire hülye amiért belekeveredtem az egészbe – kezdeti erős igazságérzetem kezdett rohamosan elpárologni).

Az izomtetkós tréleres a rendőröknek is előadta a „nindzsás sztorit”. A rendőrök teljesen együttérzően hallgatták, és én kezdtem elsápadni: „Úristen, a végén még kidumálja magát!”

Az alacsonyabb, napszemüveges rendőr azonban végre megszólalt:

–         „Ismeri azt a kifejezést, hogy hatóság félrevezetése? Még annyit hozzátennék, hogy az egész balesetet egy utcai kamera felvette, és a felvétel itt van a zsebemben. Szóval továbbra is fenntartja a verzióját? ”. Dermedt csend. Izomtetkós egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán 19-re lapot húzott:

–         „Igen, fenntartom”. – válaszolta, majd nyelt egy nagyot. A rendőr hangnemet váltott:

–         „Akkor ezennel feljelentést teszek Ön ellen hatóság félrevezetése és szándékos közúti veszélyeztetés miatt”.

Én közben a háttérben figyeltem az egészet, majd halkan megkérdeztem, hogy akkor ugye én most elmehetek? A rendőr rám se nézve bólintott, így szép csendben felültem a kerékpárra, és gyorsan elindultam az irodába.

(adataimat azért elkérték, ha mégis tanúznom kell majd egyszer)

HŐSCINCÉR

Gondolom az olvasó azt hiszi, hogy csak azért írtam le ezt az élményemet, hogy megmutassam milyen nagyszerű hős vagyok, és ha ilyen egyszerű hétköznapi helyzetben ennyire hősiesen viselkedtem, akkor milyen nagyszerű lehetek a munkámban is.

Bárcsak így lenne!

Feleségem sok mindennek szokott szólítani: „szerelmem”, „szívem” vagyok ha épp lángol köztünk a szerelem, „Gyula” vagyok, ha épp haragszik rám. 

És néha „hőscincérnek” hív. Ez olyankor fordul elő, amikor valamiért kipattanok az autóból és valami egészen apróságon összeveszek egy vadidegennel. Ilyenkor pattogok néhány percig, majd beülök diadalittasan a kormány mögé, hogy „na jól megmondtam annak a baromnak”, és dudorászva elindulok az autóval. Ilyenkor a szerelmem csak gúnyosan rám néz , majd nevetve kibuggyan belőle az a szó, hogy „hőscincérem!”. És ekkor azonnal leesik, hogy az imént nem egy kemény, feketeöves harcos voltam, hanem egy kis pukkancs, aki egy másik pukkanccsal jók kiveszekedte magát.

Itt se történt más. Elgurult a gyógyszerem és néhány percig hőscincér voltam. Indulatból kezeltem a helyzetet, holott lehetett volna másként is. Nyilván a „Maga mekkora paraszt” mondat sose egy jó indítás. Még akkor se, ha konkrétan igaz.

És ugyanez igaz a munkánkban is. Az adatelemzők sokszor hajlamosak azt érezni, hogy a túloldal „mekkora ….” (ide bárki ízlése szerint beilleszthet egy keményebb jelzőt).

De az igazság az, hogy ezzel csak hőscincérek lehetünk. Mit is csinált a rendőr? Kérdezett, és végighallgatta a választ . Ha lehet, mi is tegyük ezt!

Voltak sikeres projektjeim és voltak sikertelenek is. Ilyenkor sokszor éreztem azt, hogy mennyire igazságtalanok velem, hisz a modellek AUC/Gain/Lift mutatói teljesen rendben voltak, ennél több nem jöhetett ki az adatokból. A túloldal problémáját mindig akkor értettem meg, amikor közösen kiértékeltük az egész projektet. Sok időnek kellett eltelnie, hogy megértsem, a túldoldal teljesen más szemmel nézi ezeket a projektjeket, és bizony sokszor olyan dolgokat várnak el, amikre adatelemzőként nincs ráhatásunk. Lehetünk hőscincérek ilyenkor is, de még jobb ha tanulunk ezekből:

–         Lehet hogy legközelebb nem vállalsz be hasonló feladatot, mert tudod hogy újra bukta lesz az egész!

–         Vagy megcsinálod, de jelzed előre, hogy lesznek kérdések, amikre nem fogsz választ adni!

–         Vagy addigra olyan új elemzési ötletet találsz ki, ami már a túloldal problémáira is megoldást találsz!

Sok mindent tehetsz. Csak egyet nem. Hogy hőscincér legyél!

(Szerző Data Literacy coach és a Láncrekació podcast alapító tagja)